Abban az évben a magyar jégkorong-válogatott történelmet írt. A modern kori történetében először jutott ki az A-csoportos, vagyis elit világbajnokságra, amelyet Svájcban rendeztek meg. Ez az esemény hatalmas dolog volt minden magyar hoki szurkoló számára. Mi sem akartunk lemaradni róla.

Öten barátok úgy döntöttünk, hogy együtt indulunk útnak, és a szurkolást összekötjük egy kalandos utazással. Nem repülővel mentünk, és nem is hagyományos autóval. Egy lakóautót béreltünk, és azzal vágtunk neki a több mint ezer kilométeres útnak Svájc felé.

Az út már az első kilométerektől különleges hangulatú volt. Egy lakóautóval utazni teljesen más élmény, mint bármilyen más közlekedési eszközzel. Nem csak utazol, hanem viszed magaddal az otthonod egy részét is. Megállhatsz, ahol csak szeretnél, főzhetsz, pihenhetsz, beszélgethetsz a barátaiddal – minden sokkal szabadabb és kötetlenebb.

Az út során rengeteget nevettünk, új helyeket fedeztünk fel, és természetesen együtt éltük át a világbajnokság minden pillanatát. A magyar szurkolók fantasztikus hangulatot teremtettek Svájcban, és felejthetetlen élmény volt részese lenni ennek az egésznek.De számomra talán maga az utazás volt az igazi élmény. Az, hogy öt barát együtt vághatott neki Európának egy lakóautóval, spontán megállásokkal, közös főzésekkel és hosszú beszélgetésekkel. Ez az életforma, a szabadság érzése azonnal magával ragadott.

Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a szenvedély később az életem fontos része lesz. De visszagondolva egyértelmű: minden ezzel az úttal kezdődött. Az a svájci kirándulás nemcsak egy sporteseményről szólt, hanem egy új életérzés felfedezéséről is.

Úgy döntöttünk, hogy egy teljes hónapot töltünk Olaszországban. Nem volt részletesen megtervezett útitervünk, csak egy irány: dél felé. A cél inkább az élmény volt, mint a pontos menetrend. Ekkor még bérelt autóval vágtunk neki az útnak, azóta megvettük a sajátunkat.

A Garda-tó környékén kezdtük az utunkat. Már az első napokban megéreztük azt a különleges nyugalmat, amit az ember akkor érez, amikor nincs rohanás, nincs hotel check-in idő, nincs kötöttség. Ha egy hely megtetszett, maradtunk. Ha úgy éreztük, ideje továbbmenni, egyszerűen beültünk a lakóautóba és mentünk tovább.Ez volt az a szabadság, amit a lakóautózás adott.

Az út során sok helyen megálltunk. Volt, hogy egy tóparton, volt, hogy egy kis toszkán város közelében, máskor egy domb tetején, ahonnan beláttuk a környéket. Firenzében hosszú sétákat tettünk a fantasztikus épületek között, Montepulciano körül pedig csak ültünk a domboldalon és néztük a végtelen szőlőültetvényeket.

Megkerestük azt a helyet, ahol aznap éjszaka megállunk. Néha egy hivatalos lakóautó parkolóban, néha egy csendes kis parkolóban vagy egy tengerpart közelében. Mindig találtunk helyet. A lakóautó pedig mindenhol ugyanazt jelentette: az otthonunkat az úton.

Ott főztünk, ott beszélgettünk, ott terveztük meg a következő napot – vagy éppen nem terveztünk semmit.

Ahogy haladtunk dél felé, az út egyre inkább az élményekről szólt. Rómában elvesztünk a kis utcák között, Nápolyban megtapasztaltuk a város nyüzsgését, majd végül egészen a Gargano-félszigetig jutottunk, ahol Vieste lett az utazásunk egyik legszebb állomása.

A lakóautózás nem arról szól, hogy minél több helyet megnézzünk. Nem arról szól, hogy kipipáljuk a látnivalókat egy listán. Sokkal inkább arról, hogy az út maga válik a történetté.Minden nap egy kicsit más, minden reggel máshol ébredsz, és minden este találsz egy új helyet, ahol megállhatsz. Ez az egy hónap Olaszországban végleg megerősítette bennem azt az érzést, amit már a svájci utazásnál is megéreztem.

A lakóautózás nem csak egy utazási forma.

Ez egy szabadságérzés. Amikor egyszer megtapasztalja az ember, onnantól kezdve nehéz elképzelni az utazást másképp.

Attila

Alapító

Camper-ride.com